Egy technikai újdonság adott második esélyt a doo-wop zenének. Megjelentek a 33-as fordulatú (LP) lemezek, kitúrva helyükről a 45-ös fordulatú kislemezeket és megásva a 78-as lemezek sírját. Kisebb lemezcégek elkezdtek kiadni lemezösszeállításokat (compilation) a klasszikus doo-wop korszak legjobb lemezeiből, melyek még a gyorsan avuló 78-as vagy 45-ös kislemezeken jelentek meg. Art Laboe híressé vált „Oldies But Goodies” lemezsorozata leporolta a port sok, korábban ismert zenéről, s népszerűbbé váltak, mint kezdeti kibocsátásukkor az ötvenes években, például „In The Still Of The Night”, „Earth Angel”, „Tonight, Tonight” és „Heaven And Paradise”.
Ezeket az összeállítás albumokat nem csupán azok a felnőttek vették, akik abban a korszakban éltek, hanem a fiatalaok is. Így kezdődött a fiatal barát doo-wop zene visszatérése. Irving „Slim” Rose, a new yorki Times Square lemezbolt (42. utcai metrómegálló épületében) elkezdte a klasszikus doo-wop számokat újra kiadni kis lemeztársaságok címkéin. A lemezgyűjtők körében kultikus sikere lett ezeknek a lemezeknek. A legtöbb tinédzser, akik New Yorkban nőttek fel a 60-as évek elején, jól emlékszik a Times Square Records-ra. Az egyik visszaemlékező mondja : „A Times Square Records-hoz főként 1962-1963 környékén jártam. Ha beléptél a boltba, a lemezek a szemközti falon voltak. Többnyire előre tudtam, hogy mit szeretnék, a listámat a rádió műsorok alapján állítottam össze. Sosem volt több pénzem, mint 10 – 20 dollár, igyekeztem 1 dolláros lemezeket igyekeztem venni. Sokszor sikerült nagyszerű anyagokat venni. … Slim nagyon jó volt kamu hírek terjesztésében is. Amikor elkezdte a rádióban a Larks együttes „My Reverie” számát promotálni, azt terjesztette, hogy ez egy 1949-es szám. Ez természetesen felkeltette mindenkinek a kíváncsiságát, hogy egy „ősrégi”lemezhez juthatunk. Pár évvel később tudtam meg, hogy a szám igazában 1951-ben jelent meg. Ez nem változtatott semmit sem, ma is ott van a kedvenceim között.” (http://www.timessquarerecords.org/OwnWords.htm) A nehezen elérhető lemezritkaságok újrakiadásával és ismert együttesek eddig kiadatlan számainak a forgalmazásával, Slim sokat segített a doo-wop újjáélesztésén.
Ez idő tájt tűnt fel a DJ személyiségek második generációja (Murray „K” Kaufman, Alan Fredericks és „Cousin” Bruce Morrow) az éterben, akik megismertették a tinédzserek következő generációját a doo-wop muzsikával. Noha a játszott zene egy része az 50-es évekből származott, a hatvanas évek elején kezdett kialakulni a doo-wop egy kissé más változata. Ezt az un. „neo-doo-wop”- ot olyan együttesek játszották mint a Marcels, az Earls, a Tokens, az Angels és a Chiffons.
A neo-doo-wop megőrizte a klasszikus doo-wop sok stílus elemét, másokat megváltoztatott. A dallamvonal egyszerű volt, a dalok változatlanul
az ártatlan szerelemről szóltak. De, ahogy a lemez producerek igyekeztek olyan elemeket találni, ami felkelti a hallgatók érdeklődését, több
doo-wop elemet túlhangsúlyoztak. Egyre több hangutánzó refrén jelent meg a dalokban, a dalokban fontos szerepet játszottak. A basszus gyakran a
szóló szerepet töltötte be. Megnőtt a falsetto éneklés súlya és a hangszeres kíséret.
A klasszikus korszakhoz hasonlóan, itt is kezdtek
alirányzatok kialakulni. A White Group Sound, amely a klasszikus doo-wopban jött létre, sikerrel folytatódott és fontos szerepet játszott a
slágerlistákon. Az un. „distaff doo-wop”, a női együttesek által énekelt doo-wop már 1957 tájékán megjelent a
Chantels és a
Bobetts
szereplésével, de a 60-as évekig nem kapott fontosabb szerepet.
Tehetséges és kreatív dalszerzők sora jelent meg, például
Carole King és
Gerry Gofin,
Jeff Barry és
Ellie Greenwich,
Barry Mann és
Cynthia Weil, fiatal producer volt
Phil Spector – az ő szerzeményeik és lemezeik már
nem a spontenaitást tükrözték, hanem a hanglemezgyártó cégek által előírt technikákat és módszereket. A korszak együttesei (Chiffons, Crystals,
Ronettes és Randy & the Rainbows ) elfogadták a producerek utasításai, ellentétben az 50-es évek együtteseivel, akik úgy vették fel a daloklat,
ahogy voltak. Ennek eredményeként bonyolultabb melódiák, tartalmasabb szövegek és bonyolultabb hangszerelésű lemezek kerültek fel a listákra. Emeljünk ki néhányat a jobbak közül: „Picture In My Wallett” – Darryl & the Oxfords, „Denise”
és a „Why Do Kids Grow Up” – Randy & the Rainbows és a Tokens két nagy slágere „The Lion Sleeps Tonight” és a „Tonight I Fell In Love”.
A sors furcsa fintora, hogy a neo-doo-wop magában hordozta a vesztét. A doo-wop tipikus elemeinek a túlhangsúlyozásával (hangutánzó refrén,
falsetto, basszus) néhány lemez már nevetséges volt a stílusra nézve. Olyan utánzatoknak, mint a Rivingstons „Papa-Oom-Mow-Mow”, a
Trashmen
„Surfer Bird” és a Johnny Cymbal „Mr.Bassman” már nem sok köze volt az igazi doo-wophoz.
Személyes megjegyzés. A Cseke László teenager Party egyik sztárja aolt a Trashmen Surfer Bird száma, olyan sokat kérték, hogy alemez elkopott és
több példányt kellett rendelni belőle.
A kor zenéjében új elemek jelentek meg, így a
doo-wop állandó jellegezettségei, a hangutánzó refrén, a basszus és a falsetto feloldódott az egyre erősödő pop és soul zenében, elveszítette
jellegzetességét. Így született meg a Duprees és a
Chimes pop-doo-wopja, a Motown és a soul hangzás. Látjuk, hogy a
Four Seasons úgy lett
sikeres a falsettoval és a vokállal, hogy nem alkalmazta a hangutánzó refrént és a kiemelt basszust.
1962 táján már kezdett csökkenni a
doo-wop felvételek száma. Olyan hangszerek (szóló- és basszgitár) jelentek meg, melyek helyettesítették a falsettót és a basszust. Az a capella
kórust felváltotta a szóló énekest kísérő vokál, eltűnt a hangutánzó refrén.