main image

A doo-wop története

Doo-wop a 40-es évek afro-amerikai közösségeiben kialakult rhytm and blues zene egyik válfaja. Népszerűsége csúcspontját az 50-es és 60-as években érte el. Olyan nagy ipari városok utcáiról indult el ez a vokális zene, mint New York, Philadelphia, Chicago és Baltimore.

A név eredete

Kezdetben és a hőskorban nem használták még a „doo-wop” kifejezést. Az 50-es években erre a csak emberi hangokon megszólaló zenére is a sokkal általánosabb „rock and roll” vagy az R&B elnevezést alkalmazták. Talán még a „vokális csoport zene” közelítette meg a legjobban a lényeget. A doo-wop kifejezés nyomtatásban legelőször 1961-ben a Chicago Defender-ben jelent meg, amikor a rajongók ezt a kifejezést használták egy koncertre. A doo-wop korszak 1964-es vége után a hanglemezboltok elkezdtek régi doo-wop lemezeket árusítani és valahogy be kellett kategorizálni az ide tartozó zenéket. Eleinte a ’régi városi zene’ kifejezéssel írták körül ezt a stílust, hiszen eredete a városokból indult, de ez a kifejezés sohasem terjedt el igazában.

Az is bizonytalan, hogy melyik hanglemezfelvétel tartalmazta először a „doo-wop” kifejezést. Több jelölt is van erre a megtisztelő szerepre: a los angelesi Carlyle Dundee & The Dundees 1954-es „Never” kórusa énekli, a The Rainbows 1955-ös „Mary Lee” dalában is hallható a „do wop de dadda” és a The Five Satins 1956-ban kiadott „In the Still of the Night” nótájában már a híres „doo-wop, doo-wah” refrént éneklik.

Egy időben elterjedt, hogy Gus Gossert rádió disc jockey használta a stílus elnevezésére először a 70-es évek elején. Ezt később maga Gossert cáfolta, „a doo-wop kifejezést mások is használták előttem ez a fajta zene megkülönböztetésére Kaliforniában.”

Később, amikor kizárólag ilyen stílusú lemez összeállításokat kezdtek árusítani, ezeket már mind a „doo-wop” stílus névvel illeték és ez használatos ma is.

A doo-wop stílus kialakulása


Az afro – amerikai vokális zene egyik legrégibb felvétele az Ink Spot 1939-es „My Prayer” dala. Többek szerint ez a legrégibb ismert doo-wop felvétel. Gyökerei a 30-as és 40-es évekre vezethető vissza, a templomokban éneklő gospel csoportoktól származik. Ezek a templomi gospel csoportok gyakran felléptek utcákon is, ahol többnyire a szerelemről énekeltek dalaikban. Ezek az utcai énekegyüttesek általában 3 – 6 főből álltak és néha 3 – 6 szólamban énekeltek. A doo-wop hangzás titka a többszólamúság. Mivel nem használtak hangszereket az utcai énekléshez, a zene csak emberi hangokon, a capella szólalt meg.

Néhány énekes hangjával megpróbált hangszereket utánozni, innen származik a stílust elnevezését adó refrén is. Később ezt a nevet kiterjesztették a vokális éneklésre. A The Ravens (1950) „Count Every Star” dalában emberi hangokkal „doomph” utánozzák a nagybőgőt. Később a The Orioles segítette a doo-wop fejlődését az „It’s Too Soon to Know” (1948) és a „Crying int he Chappel” (1953) siker dalaival. 1951-től tört be az élvonalba a doo-wop stílus. Az első nagyobb slágerek: The Larks - „My Reverie”, The Mello – Moods – „Where Are You?”, The Swallows – „Will You Be Mine”. A kor leghíresebb doo-wop együttesei: The Marcels, The Coasters, The Drifters, The Moonglows, Clovers, Little Anthony and the Imperials, The „5” Royales, The Flamingos, The Dells, The Cadillacs, The Midnighters and a The Platters.

A korai doo-wop dalokon erősen érezhető a gospel befolyása. A legtöbb doo-wop szám lassú és bánatos. Az ötvenes évekre kialakult a sablonja: kórus és többszólamúság. 1953-re, amikor Alan Freed disc jockey néger zenéket kezdett bemutatni fehér közönségnek, a stílus népszerűsége már a tetőpontján volt. Ő tett ismertté olyan doo-wop zenekarokat, mint The Spaniels, The Coronets, a The Moonglows és a The Flamingos, akik „Golden Teardrops” dala a stílus egyik klasszikusává vált.

1955 a rock and roll áttörésének az éve. Ehhez az évhez kötődnek olyan nagy doo-wop halhatatlanok is, mint a The Moonglows „Sincerely”, a Penguins „Earth Angel” és a The Platters „Only You” száma.

Kezdett felgyorsulni a doo-wop számok ritmusa. A gyorsabb zenékkel elsősorban a fiatalabb, tizenéves közönséget célozták meg. 1956-ra már egész USÁ-ban elterjedt, addig elsősorban a nagyvárosokban volt ismert, vidéken szinte alig. Ebben az évben ért el először egy doo-wop dal az 1. helyet az amerikai toplistán, a The Platters „The Great Pretender” dala,

A doo-wop művészek 1956-os áttörése

1956 másik nagy rendkivüli eseménye Frankie Lymon & The Teenagers szereplése Franki Laine TV show műsorában, amit az egész országban sugároztak. Igaz, Frankie Laine ezt a stílust még „rock and roll”-nak nevezte a műsorban. Ezt követően gyakran tanyáztak doo-wop számok a slágerlista első helyein.

Frankie Lymon és együttese egy új doo-wop alkategóriát testesített meg, az un. „kölyök doo-wopot”. Ekkor kezdett elterjedni, hogy noha a zenekarban idősebbek is játszottak, de a szólóénekesek 12 – 13 éves srácok voltak. 1957-ben Frankie öccse és zenekara, Lewis Lymon and the Teenchords zsinórban több sikeres dalt játszott fel lemezre: „Your Last Chance”, „Honey Honey” és az „I am So Happy”-t.

1958-tól újból az idősebb szólóénekesek lettek sikeresek, ide tartozik The Rays – „Silhouettes” (1957) és a The Monotones 1958-as „Book of Love” sikere. A korábban kizárólag fekete énekesekből álló együttesekben megjelentek az első fehérek is. Az első ilyen vegyes együttesekhez tartozik a The Del-Vikings, akik 57-ben két sikerdalt is énekeltek „Come Go With Me” és „Whispering Bells”.

Megjelentek az első, csak fehérekből álló doo-wop együttesek is, például a Hello Kings és a The Diamonds 1956-ban. A The Diamonds nevéhez kötődik olyan nagy siker, mint a „Little Darlin”. A Skyliners 1960-ban alakított nagy sikert a „This I Swear” dalával. A fehér énekesek között egyre több olasz származású volt, s ez az olasz örökség kezdett megjelenni a zenéjükben is.

Az olasz – amerikai doo-wop


1959-től 1964-ig az olasz eredetű doo-wop tarolt. Nagyon tehetséges, olasz származású zenészek szerepeltek sikerrel. Ők is elsősorban a nagyvárosokból (New York: Bronx és Brooklyn) jöttek. A négerekhez hasonlóan az olaszok is nagyon vallásosak voltak. A templomok adtak teret első fellépéseiknek. Legsikeresebb képviselőik: Dion and the Belmonts „A Teenager in Love”(1958), a The Capris „There’s A Moon Out Tonight” (1960), The Elegants, Thy Mystics, The Duprees, Vito & The Salutations.

A doo-wop egészen az 1964-es brit invázióig népszerű volt. Talán 1961 volt a csúcs éve, ekkor jelent meg a The Marcels „Blue Moon” száma.

Lemezfelvételek

1939 és 1964 között megjelent doo-wop dalok számát 30 ezer körülire teszik a zenetörténészek. Ezek a felvételek elsősorban 78 és 45 rpm lemezeken jelentek meg. Az 50-es években a doo-wop felvételek elárasztották a rádióadókat, akik a bőség miatt nem is tudták mindegyik dalt lejátszani. Ezek a dalok csak néhány száz példányban kerültek kinyomásra. Ezért van, hogy a napjainkban megjelenő válogatás lemezeken néha valóságos elfeledett gyöngyszemeket lehet találni.

A hetvenes - nyolcvanas évek

Ezekben az években kezdték újra játszani és felfedezni ezeket a poros, már – már elfeledett dalokat. Nosztalgia TV show műsorok és CD válogatások tették újra népszerűvé. Nagy Britanniában a Darts együttes játszott újra néhány klasszikus dalt („Daddy Cool”, „Come Back My Love”).

Több népszerű rock zenész játszott doo-wop vagy doo-wop-szerű dalokat: Led Zeppelin – „D’yer Mak’er” (1973), David Bowie – „Drive-In Saturday” (1973), Billy Joel „The Longest Time” (1983) , Frank Zappa „Fine Girl” (1981), Electric Light Orchestra „Telephone Line” (1977). A Red Hot Chilli 2002-es By the Way albuma több doo-wop stílusú dalt is tartalmaz, a legismertebb talán a „Teenager In Love”, melyet eredetileg Dion and the Belmonts énekelt lemezre.

(forrás: AMG, Answers, Wikipedia, saját gyűjtés)

 

Eszes István © 2008 - 2014 HonlapTörténetElőadókDoo wop rádióLinkek

Graphic Design by My Arts Desire

footer image footer image