A klasszikus doo-wop zene korszakai
A klasszikus doo-wop
Iskolás fiúk doo-wop
Gang doo-wop
Italo doo-wop
Pop doo-wop
A zenekarok gyakorlatilag kétféle zenét játszottak. Néhányan azt a zenét játszották lemezre, amit az utcán hallottak, mások
pedig azt, amit a lemeztársaságok menedzserei álmodtak meg nekik. A lemeztársaságoknak nagy hatalma volt, a legtöbb csapat szó nélkül
engedelmeskedett nekik.
A kereskedelmi siker reményében több csapat a Four Lads, a Preps, az Aces és a Freshmen „kiművelt” stílusa
irányába fordult. Ezeket az együtteseket a 40-es évek pop együttesei, például az Ink Spots, a Mills Brothers, a Modernaires vagy a Pied Pipers
stílusa inspirálta. Jól hangzottak, de a doo-wop feltételei közül keveset teljesítettek.
Más lemez menedzserek ezt a stílust ötvözték a
tinédzserek által kedvelt klasszikus doo-woppal. A piac kiszélesítése irányában tett lépések három dolgot eredményeztek: a) létrejöttek a
„cover” lemezek, erről majd a lemeztársaságoknál beszélünk, b.) tovább lágyították a tipikus doo-wop hangzást, amely életkort tekintve szélesebb
hallgatói réteget tudott vonzani, ugyanakkor c.) jazzesítették a régi „standard zenét”, a fiatalabbak számára érdekessé téve. Ezeket a
stratégiákat nevezzük együttesen „pop-doo-wop”-nak.
A zenei rendezők gyakran gyengítették vagy egyszerűen töröltek doo-wop elemeket, a
konzervatívabb, idősebb emberek számára vonzóvá
téve. A falsettot ritkán alkalmazták, a basszust sem önállóan használták, hanem beolvasztva a
kisérő vokálba, egyszerűbbek lettek a refrének. A dalok végül valahol a doo-wop és a kiművelt, un. „preppy” stílus között landoltak. A
Fleetwoods megengedte, hogy a tenor riffeljen „Dom Dom, Dom Doo Dom, Doo Doo Bee Doo”, mely lágyította a hangzást. Ezek a dallamosabbak és jöbb
a szöveg, mint az átlag doo-wop szerzeményekben, az ütem kevésbé fontos. Ezzel a kevert stílussal aratott nagysikert az
Avalons („My Hearts
Desire”), a Fidelities („The Things I Love”), a késői
Platters („Twilight Time”), a
Skyliners („This I Swear”) és a
Duprees („You Belong To
Me”). Az ötvenes évek végén – hatvanas évek elején sok pop-doo-wop szám szerepelt a slágerlistákon.
A pop-doo-wop felé vezető másik út a
régi „standard” dalok doo-wop-osítása volt, mint például a Skyliners „Pennies From Heaven” és a „And I’ll Be Seeing You”, a
Duprees „Have You
Heard” vagy a Chimes „I’m In The Mood For Love” dala. Ezekben a dalokban közös a simább, gyártott hangzás, tetszetősebb volt szélesebb hallgatói
rétegek számára.
Talán a tánc mutatja meg legjobban az érzelmeknek ezt a változását. Az 50-es évek tinédzserei szerették a lassú,
összebújós táncokat. A 60-as évek fiataljai a gyors táncokat kedvelték, ahol a párok nem is érintkeztek egymással. A twist szédületes sikert
hozott Chubby Checker-nek (kisérte a Dreamlovers) és Joey Dee & the Starlightersnek („Peppermint Twist”).
Az ötvenes évek végén alakult
ki a tinik körében a sztárok bálványozása. 1959-ben egy sor jóképű, fiatal énekes lépett a porondokra:
Frankie Avalon, Fabian, Bobby Rydell,
Bobby Darin,
Bobby Vee és
Bobby Vinton. Néhány nagy név, mint
Clyde McPhatter,
Neil Sedaka,
Dion és
Johnny Maestro hagyta ott a doo-wop
együttesét, hogy szólóénekesként próbáljon szerencsét (többnyire sikerrel). Ekkor kezdett beköltözni a családok nappalijába a TV készülék, ami
tovább segítette a jóképű énekesek népszerűségét a fiatalok körében. A tinik a szüleik által levetett rádió készülékek után elkezdték örökölni a
levetett Tv készülékeket.
Noha az új tinédzser bálványok közül csak néhányan tudtak énekelni, de mindnyájan tudatosan előállított
termékek voltak. A lemeztársaságok termékei, akik árusították őket a hallgatók felé. A szülők szívesebben is fogadták ezeket az ápolt, jóképű
sztárokat, mint az első rock ~n~ roll korszak gyanús figuráit. A csoportos hang és az ezeket produkáló fekete művészek kezdtek a háttérbe
szorulni.